Sziasztok! Gondoltam megleplek titeket egy reggeli résszel! :*
Jó olvasást és szép napot!
Ma van a nap. Sose gondoltam, hogy valaha is erre a napra kell majd készüljek. Már két hónap telt el azóta a szörnyű pillanat óta, hogy megtudtam...
Egy térd fölé érő, fekete ruha van rajtam. Utálom az ilyen dolgokat, de egy temetésre muszáj felvennem. Főleg az Ő temetésére.
- Készen állsz? - lép be Chris a szobába. Rám mosolyog a tükörben, de látom, hogy a mosolya nem jókedvről árulkodik. Ő is gyászol.
- Erre nem lehet készen állni - válaszolom, majd szembefordulok vele. Egy papírdobozt tart a kezében, rajta valami csilivili márkajelzés. - Mit rejtegetsz? - kérdezem tőle, mire átnyújtja a dobozt.
Egy fekete magassarkú van benne, nagyon szépen kidolgozott bőrből. Látszik, hogy egy vagyonba kerülhetett.
- Felejtsd el - mondom, majd ledobom az ágyra. - Én mezítláb megyek.
- Na, Cassy, kérlek - könyörög Chris. Még mindig nem szoktam meg, hogy Cassynek szólítsanak. Már lassan egy éven át April voltam, ezt a hirtelen váltást nehéz megemészteni.
Megadóan az ágyhoz sétálok, és kiveszem a dobozból a lábbelit. Sóhajtok egyet, majd felhúzom. Régen sokat voltam magassarkúban, hozzátartozott az imidzsemhez. Nem szerettem a suli hercegnőjét játszani, de A Cég ezt a szerepet szánta nekem.
- Hé, fél órán belül kezdődik a ceremónia, addigra oda is kell érni - áll meg Wendy az ajtóban. Már elég nagy a pocija, és el kell ismerni, nagyon jól áll neki a várandósság.
- Jól van, megyünk már - fogja meg a kezem Chris, majd elindulunk kifelé a szobából.
Utama főutcáján sétálunk a tömegben. Igen, ott, ahova régen suliba jártunk, és ahol lakok. Mármint csak laktam, valószínűleg A Cég megszüntette a lakásomat.
Próbálok észrevétlen maradni, nehogy egy régi osztálytársam észrevegyen. Wendy ragaszkodott hozzá, hogy itt legyen a temetés, mivel itt laktak eddig is.
- Elmondtad már neki? - súgom Wendy fülébe, miközben az előttünk haladó Tom felé biccentek.
- Nem, de lehet, hogy nem is fogom - válaszol Wendy. - Sokkal jobban fogja szeretni a gyereket, ha azt hiszi, hogy az övé, és nem valami random osztálytársamtól van, akivel még nem is volt jóban.
- Hazudni akarsz? - döbbenek meg.
- Mindenkinek jobb lesz így, hidd el - súgja, majd belépünk a templomba.
- Jól látsz innen? - kérdezi Chris. Egy kicsit sajnálom, hogy nem ülhetünk a családja mellett a legelső sorban, de nem akartam feltűnő lenni. Főleg, hogy nem is vagyok családtag.
- Persze, tökéletes itt - mondom, majd végigpillantok a tömegen. Innen, a leghátsó sorból nagyon jól láthatok mindenkit. - Köszönöm, hogy itt maradtál velem.
- Ez természetes - mosolyog rám, majd megcsókol. - Tudod, hogy szeretlek.
- Azért gyűltünk ma itt össze - kezdi a pap a megszokott búcsúbeszédet. - Hogy megemlékezzünk egy nagyon fontos emberről, Gregory Kingről. Gondolom, mindenki egyetért azzal, hogy Greg egy nagyon kedves és különleges ember volt. Nem volt hibátlan, senki se az, de ő a hibái ellenére is képes volt bearanyozni sokak napját. Ő volt az, aki mindig... - Nem bírom tovább, felállok, és kimenekülök a templomból. Kint balra fordulok, és a plébánia melletti elzárt kertben leroskadok egy padra, majd sírva fakadok.
Az emlékek csak úgy áramlanak. Azon a reggelen, miután Chris elmondta, hogy Greg nem élte túl azt az estét, bezárkóztam a mosószobába, és napokig, talán hetekig ki sem jöttem. Azt terveztem, hogy előbb-utóbb úgyis éhen halok, hacsak addig bele nem halok a sírásba. Chris mentett meg a gyászhaláltól, bár ehhez be kellett törnie az ajtót.
Nem sokkal ezután bekövetkezett, ami ténylegesen megmentett a depressziótól. Összejöttem Chrissel, aki figyelmét száz százalékosan nekem szentelte. Mostanra jött volna el az az idő, hogy elengedem Greget, és boldogan élném az életemet. De nem, újból át kell élnem a gyászt, mivel itt a temetés.
- Cassy! Cassy, hol vagy? - hallom Chris kiáltozását a templom bejáratától. Nem válaszolok, most magányra van szükségem. Látom, hogy Chris elindul az ellenkező irányba. Huhh!
Hirtelen elkezd rezegni a táskám. Valaki hív. Biztosan Chris lesz az. Kiveszem a mobilomat, és egy ismeretlen számra meredek. Mégse ő az. Épp tenném vissza az IPhone-t a táskámba, de a kíváncsiságom győz.
- Halló - szólok bele a telefonba.
- April, azért a ceremóniámra igazán bemehetnél - mondja egy ismerős hang.
- Mi? - kérdezek vissza ledöbbenten. - Greg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése