Ötvenegyedik rész: "Nem tudom, hogy ki vagyok"

Sziasztok! 

Ez a rész ismét rendes, tehát April szemszögéből olvashatjátok. 

És ne felejtsetek el szavazni, fontos! A szavazás magyarázatát itt olvashatjátok.

Nem is húzom az időt, jó olvasást :)

A hideg padlón ébredek. A szemem be van kötve, így nem látok semmit, viszont a kezem és a lábam nincs. Furcsa... Gyorsan leveszem a fejemről a sálat, és végignézek a helyiségen, ahol vagyok.

Egy szürke, zárkához hasonló szobában vagyok. Nagyon ismerős, de nem tudom honnan. És azt se, hogy hogy kerülhettem ide. A legutolsó, amire emlékszem, hogy...  nem ugrik be semmi. Semmi a barátaimról, vagy a családomról. Még a nevem se. Nem tudom, hogy ki vagyok.

A falon lévő kijelzőre pillantok. Egy visszaszámoló. Nem tudom, hogy mit számol vissza, de még 21 óra és 39 perc van vissza. És egyre fogy.

A szemben lévő falnál egy asztal van, rajta kések. Nagy és éles pengék. Mintha valaki öngyilkosságra készülne. Lehet, hogy meg akartam ölni magam, csak amnéziás lettem?

Hirtelen kinyílik az ajtó és egy idősebb férfi lép be rajta. Öltönyben van, kezében egy vékony mappa.
- Látom, felébredt - mondja köszönés helyett. - Nem tudom, hogy tudja-e, hogy miért is van itt..
- Hol itt? - kérdezek vissza, mire gonoszan elmosolyodik.
- Gondoltam - feleli ravaszan. - Itt az aktája, olvassa el - dobja elém a mappát, majd megfordul és távozik.

Tétován a papírokra pillantok, majd mély levegőt veszek. Itt az igazság pillanata. Odanyúlok, és kinyitom a mappát.

Első amit meglátok, az egy nagy, fekete-fehér kép egy lányról.

Gyorsan felállok, ledobom a mappát, és odaszaladok a késekhez. Megfogom a legnagyobbat, és elfordítom a pengét, hogy egy tükröt kapjak. Belenézek.

Bizony, az a lány én vagyok. Nem is nézegetem magam sokáig, visszamegyek, mert egy valamit akarok megtudni mindenképp. A nevemet. Rápillantok a papírra: Joella Clark. Nem mond semmit, még csak nem is dereng semmi.

Az alapadataimból semmi érdekeset nem tudtam meg azon kívül, hogy az anyukámat Roxananak hívták, és már meghalt. Nem tudom, hogy nézett ki, se azt, hogy mi volt a foglalkozása. Semmit...

Nem bírom tovább nézni a papírt, becsapom a mappát, és nem olvasom el az életrajzom. Úgyse emlékeznék semmire se.

Egy valamit tudok csak, és az az, hogy ki kell jutnom innen. De gyorsan. Egyetlen ajtó van csak a szobán, ahol kimenekülhetnék, de innen látom a három őrt az ajtó előtt.

Felnézek a plafonra, és látom, hogy álmennyezet van. Ha elérném, ott biztos, hogy el tudok szökni. De legalább 3 méter magasra kéne ugranom ahhoz.

Az asztalt kezdem bámulni. Nem elég magas ahhoz, hogy felérjem a mennyezetet, de megkönnyítheti a helyzetet.

Felugrok a tetejére, majd megfogom az egyik nagyobb méretű kést, és teljes erőmmel a falba vágom. Nem sikerül, csak megsértem a festéket. Még egyszer megpróbálom, ezúttal benne marad a falban. Megismétlem még párszor, de egyre feljebb.

Mikor már úgy öt darab kés áll a falban, veszek egy mély levegőt, és rálépek az egyik kiálló kés nyelére, majd amilyen gyorsan csak tudok, átlépek az eggyel arrébb lévőre. A legfelső késen állva egy óriásit ütök az álmennyezet egyik darabjára, amitől széttörik. Ekkor érzem, hogy a kés kezdi megadni magát, ezért gyorsan megkapaszkodok a plafon tartófémébe.

Hirtelen meghallom, hogy lenyomódik a kilincs, mire gyorsan felhúzom magam.