- Hozza le - felel egy másik hang, majd hangos léptekkel elhagyják a szobát.
Nem jó ez így. Ki kell jutnom nagyon gyorsan, vagy megtalálnak. És akkor ki tudja, mi lesz.
Újból hangokat hallok lentről, ezúttal csak halk csörömpölést. Hirtelen egy kéz ragadja meg a bokámat, és egy óriásit ránt rajtam. Hangos puffanással érek földet a kemény csempén. Az utolsó, amit látok, hogy egy fehér köpenyes nő hajol fölém egy hatalmas tűvel.
...
Egy nem túl kényelmes ágyon ébredek. Gépek csipogását hallom. A kezemből csövek lógnak ki, és egy hatalmas kötés van a bordámnál. Fáj is, ás már átvérzett.
- Nem vihetnénk már haza? - kérdezi egy szőke lány az ajtóban egy doktortól. A doktor csak rázza a fejét. - De az otthon hamarabb meggyógyulna.
- A nem az nem, kisasszony - jelenti ki az orvos. - És szerek hatása alatt állt, úgyhogy még legalább estére benntartjuk.
A szőke lány rám pillant, majd megcsillan a szeme, és elmosolyodik.
- Nézze, már fel is ébredt - mondja izgatottan a doktornak, és idejön az ágyamhoz. - Szia.
- Ööö.. szia - válaszolok nem túl meggyőzően.
- Emlékszik valamire? - kérdezi tőlem sejtelmesen az orvos.
- Nem sokra - motyogom. - Miért mi történt? É..és te ki vagy? - nézek a szőke lányra. A lány ledöbben.
- Mi az, hogy ki vagyok? Talán elfelejtettél, April?
- Milyen April? - kérdezek vissza.
- Az ön neve April Whole, nem emlékszik talán? - hitetlenkedik a doki, majd a kezembe nyom egy csomó papírt. - Tudja, mikor született?
- Nem.
- És azt, hogy ki Greg? - beszél bele a szőke lány.
- Azt se - válaszolok halkan. Az orvos az IPadjában kutakodik,a szőke lány pedig olyan "mindjárt elsírom magam" fejet vág.
- Mit tettek veled? - kérdezi könnyes szemmel, majd kimegy az ajtón.
- Sajnálom, de önnek amnéziája van. Nem biztos, hogy visszatérnek az emlékei, de egy gyógymódunk van erre...
Sokkolva ülök az ágyon. Miután egy másik orvos szemléltette a gyógymódot, mindenki elment, hogy magamban átgondolhassam a lehetőségeket.
A "gyógymód", amit inkább kínzásnak neveznék, elvileg hatásos, de nem biztos semmi. Az esetek hatvanöt százalékában működött, a többiben csak részlegesen vagy semennyire se.
Az egész úgy kezdődik, hogy a beteget lekötözik, és telenyomják valami szerrel. Azután elkezdik adagolni neki az erre specializált drogot, addig, amíg az alany halál közeli állapotba nem kerül. Minél közelebb van a határhoz, annál nagyobb az esélye, hogy sikeresen visszatérnek az emlékei.
- Miért nem sikerül a gyógymód a legtöbb esetben? - kérdeztem a doktort úgy fél órával ezelőtt.
- A betegek miatt. A legtöbben nem bírják azt a fájdalmat, amivel a "kezelés" jár - válaszolta a doki.
Nagyon csábító a gondolat, hogy új életet kezdjek egy másik helyen. Fájdalom nélkül. Nem hiányoznának a barátaim, már ha voltak, mivel nem emlékezek rájuk. Viszont ki tudja, mitt veszthetek ezzel. Vagy éppen kit...
Megnyomom az ágyam mellett levő csengőt. Pár perc múlva egy doktornő jelenik meg az ajtóban.
- Megmondaná kérem Albicht doktornak, hogy meghoztam a döntést? - kérdezem tőle, mire bólint, és elmegy.
- Biztos? Most még meggondolhatja magát - kérdezi a doktor. Végignézek magamon. Egy műtőasztalhoz vagyok szíjazva, a lábujjamat se tudom mozdítani. A fejem mellett levő kis asztalon legalább húsz injekciós tű és negyven kés van.
- Mehet - válaszolom.
Az asszisztens felemeli az első tűt, és a hasamba böki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése